A korszerű, beépített időjárásfüggő szabályozással rendelkező, kis teljesítményű (12-32 kW), lakásfűtést ellátó kondenzációs falikazánok esetében felmerül a kérdés: szükséges-, hasznos-e a szobatermosztátos, azaz egy „kitüntetett” helyiség hőmérsékleti viszonyai alapján történő kazánüzem-vezérlés? És ha igen, melyik ajánlott: az egyszerű ki-bekapcsolós, a heti programos vagy az ezen túl még fifikás algoritmusokkal, akár az előremenő hőmérséklet modulációjával operáló, a kazánnal adatbuszon kommunikáló „csúcskészülék”?

Valahol érthető, amikor az esetek nagy többségében a felhasználó ragaszkodik a szobatermosztátjához, csupán azért, mert megszokta, hogy ezzel az eszközzel tud beavatkozni a rendszer működésébe. (És persze az is gyakori, hogy ezzel egyidejűleg idegen számára az időjárásfüggő szabályozás.) Annál furcsábbnak vélem azonban az épületgépész és fűtésszerelő kollégák rendíthetetlen szobatermosztát-pártiságát: és ezzel el is árultam, hogy én bizony nem vagyok feltétlen híve.

Nem is „ragozom” túlságosan, hogy miért: egyrészt abszurdnak tartom egyetlen, adott szoba alapján vezérelni a többi helyiség fűtését, másrészt nem hiszem, hogy a szivattyú üzemidejének csökkentése lenne az elektromos költségeken való spórolás leghatékonyabb módja. (Könnyen kiszámolható egy folyamatosan üzemelő, 100 W felvett teljesítményű cirkószivattyú elektromos költsége egy fűtési szezonra: például 0,1 kW x 24 h x 200 nap x 45 Ft/kWh = 21 600 Ft. Valószínűtlennek tartom, hogy ésszerű kereteken belül mozgó fűtési szokásokkal az üzemidő 20-30 százalékánál többet meg lehetne spórolni.)

Kicsit viccesen úgy is megfogalmazhatom: nem hiszek egyetlen fali termosztát „diktatúrájában”, csakis az összes termosztát(fej) egyesített, „demokratikus akaratában”. Ez utóbbit pedig a kazánnak szükséges lekezelnie, például teljesítmény-(le)szabályozás révén.

A valóban ideális szobatermosztátos rendszer az úgynevezett „Room Control” lenne, ami háztartási méretek esetében (a magas költségek és a rendszer kábelezési igényei miatt) inkább csak elméleti lehetőség. Ennél a megoldásnál hálózatba kötött „intelligens szobatermosztátok” és egy központi vezérlő egység (tulajdonképpen egy célszámítógép) látja el a hőleadók kontrollját, a beállított program szerint: a hagyományos, segédenergia nélkül működő radiátor-termosztátfejek helyére pedig lassú működésű, elektrotermikus „on/off” vagy akár motoros hajtóművek kerülnek. Habár az olcsó(bb) megoldás még várat magára, én bizakodó vagyok, hogy előbb-utóbb megjelennek a háztartások széles körének szánt ilyen rendszerek – persze a kábelezési feladatok miatt csak új építés, esetleg felújítás esetére értve.

Addig is, ahol a szobatermosztát feltétlen igény, ott javasolok az épület fontosabb helyiségeiben elhelyezni egy-egy fali termosztátot. Olyanokat, amelyek nem a cirkót vezérlik közvetlenül, hanem egy közbeiktatott, DIN „kalapsínre” pattintható elektromos eszközökből viszonylag egyszerűen kialakítható relélogikát (1. ábra). A szobatermosztáthoz tartozó relé egyik kapcsolt áramköre a helyiségben lévő hőleadó(k) elektrotermikus hajtóműveit vezérli, a másik áramkört pedig a kazán számára „generált” indítójelhez használjuk fel.

Gyakori hiba padlófűtéses lakásokban az átmeneti időjárási időszakokban tapasztalható túlfűtés. Ennek kézenfekvő oka, hogy a padlófűtés – az azt kiegészítő radiátoros fűtés meglététől függően – a fűtési hőszükséglet minimum 60-70%-át leadja, ami ilyenkor soknak bizonyul. A megoldás egyrészt a felületi hőmérséklet korlátozása, másrészt az, hogy a padlófűtés csak egy alacsonyabb külső határhőmérsékletnél kapcsoljon be, mint a kiegészítő radiátoros fűtés. Mindkét feladat speciális termosztát alkalmazását igényli.

Forrás:vgf.hu